5. fejezet
Úton hazafelé

A következő napok gyorsan elteltek és el is érkezett az utolsó nap.
Mivel Fleur és Bill még nem jöttek el a kórházból ezért nem tudták megünnepelni az évfordulójukat, viszon volt más, amiért ünnepelhettek.
Harry születésnapja.
Mrs. Weasley hatalmas tortát sütött az ünnepeltnek.
Már késő este volt, mikor Hermione és Ron elvitte lefeküdni a gyerekeket. Molly és Arthur ugyanígy tettek.
Csak Harry és Ginny maradt a konyhában.
- Min gondolkodsz? - kérdezte Ginny, mikor férje arcára nézett.
- Öhm...semmin...csak furcsa lesz megint a Roxfortban lenni. - válaszolt elgondolkodva. - Régen az otthonom volt.
- Hát...Úgy tűnik, hogy most is az lesz.
- Igen...de most van másik otthonom is...és van aki szeret.
- Akkor is volt aki szeretett...csak te azt nem vetted észre.
- Gondolod? - kérdezte Harry mosolyogva.
- Na jó...azt tudom, hogy tudod, hogy másodikban szerettelek, mert az a tapló Ron elmondta. De utána nem gondoltál rá. Mikor mondjuk Michael Cornerrel jártam.
- Na őt inkább ne emlegessük... - mondta Harry a szemét forgatva.
- Harry! Tudod, hogy csakis téged szeretlek. - mondta Ginny, majd a férje ölébe ült megcsókolta és szorosan átölelte. - De most menjünk aludni, mert holnap korán kelünk és irány haza a Roxfortba.

Másnap reggel már a csomagokat pakolták az autókba, mikor Harry észrevette, hogy Albus nincs velük.
Visszament a gyerekek szobájába és látta, hogy a fia szomorúan az ágyon ül.
- Mi a baj kicsim? - kérdezte.
- Semmi...csak félek, hogy bántani fognak.
- Ugyan már...miért bántanának?
- Nem tudom...
- Kicsim...mi ott leszünk veled...nem fogod egyedűl érezni magad...ott lesznek a testvéreid és az unokatestvéreid is. Meg jó pár régi roxfortos barátom gyereke is. És...ha ők is olyanok, mint amilyenek a szüleik voltak, akkor nem lesz hiányod barátokban. Hidd el nekem...ők biztos, hogy azok lesznek, akik melletted állnak majd jóban és rosszban... Rendben?
Albus bólintott és megölelte Harryt, majd együtt mentek le az autóhoz.
- Valami baj van? - kérdezte Ginny.
- Nem...csak Albus fenthagyott valamit. Indulhatunk?
- Persze.

Nem sokkal később már a King's Cross-on gyalogoltak.
- Apa! Mi az, hogy 9 és 3/4. vágány? Az holvan? - kérdezte Lily.
- Rögtön meglátod kicsim. - szólt Harry sejtelmesen mosolyogva.
Majd megfogta kislánya kezét és Albus csomagjait (amit persze Albus is fogott) és átmentek hárman a kőfalon.
Hamarosan megérkezett a család többi tagja is. James azonnal felszállt a vonatra, mikor megpillantotta a felé integető barátait.
Majd a család többi tagja is így tett és elindult keresni egy szabad fülkét. A vonat felénél találtak is egyet. Mind bementek, csak ALbus és Rose álltak meg az ajtóban.
- Mi a baj? - kérdezte Hermione.
- Öhm...anya...nem gondolod, hogy ciki lenne, ha a szüleinkkel egy kabinban utaznánk? - kérdezte felnőttes komolysággal a kislány.
- Jah...oké. Akkor kerestek másik fülkét?
- Aha. - mondta Albus és tovább mentek.
- Vigyázzatok magatokra! - kiabált utánuk Hermione.
- Szivem... hagyd már őket...itt nem eshet semmi bajuk.
- Persze...mert nekünk se esett semmi bajunk soha a vonaton mi? Egy majdnem-dementorcsókot és egy orrtöréses fagyasztást leszámítva. Nem is beszélve a rosszfiúkról.
- Anya csak viccel... - mondta gyorsan Ron, mikor meglátta Hugo ilyedt tekintetét.
Majd pár másodperc múlva egy szőke kislány és egy ismerős férfi állt meg a fülkéjük előtt és beszélgetni kezdtek.
A kislány elment és a férfi ott maradt nagy csomagokkal, majd benézett a fülkébe és felragyogott az arca.
- Ez Neville...tényleg...nem is mondtuk, hogy találkoztunk vele... - mondta Hermione és elhúzta a fülke ajtaját - Gyere be Neville.
- Jaj...Köszönöm... - szólt a csomagjaival bajlódva, majd miután mindenkit üdvözölt kinézett a fülkéből mintha keresne valamit.
- Mi a baj? - kérdezte Harry.
- Csak a lányom...aggódom érte...ennyi az egész...most kezd a Roxfortban, de már le is rázott engem.
- Hát...ezzel mi is így vagyunk. - szólt Ron. - A kislány...annyira hasonlít valakire...
- Az anyjára...
- És ki az anyja?
- Luna... - mondta Ginny.
Harry és Ron arcán csodálkozás ült ki.
- Nahát...Neville... Gratulálunk. - mondták a fiúk.
- Kösz... Na és? Milyen érzés megint Hazamenni?
- Hát...nagyon jó. - mondta Harry.
- Azt gondoltam. - mondta Neville - És várod már a tanítás Harry?
- Hát...nem is tudom...kicsit félek...
- Az természetes...az első évben én is így voltam ezzel... De alig várom ár, hogy taníthassak. Csak a családom hiányzik. De neked ezzel sem lesz semmi baj. - fejezte be mosolyogva.
A következő órák gyorsan elteltek. A kicsik elaludtak, a felnőttek pedig a régi emlékekről, DS edzésekről, büntetőmunkákról, kalandokról és a Roxfortot fenyegető nagy veszélyről beszélgettek.
Ésre sem vették, hogy már beesteledett. Csak akkor jöttek rá, hogy hol vannak, mikor a vonat lassítani kezdett. És felcsendűlt egy ismerős hang:
- Elsősök! Ide hozzám! Szaporán!